Habár a fentiek mind igazak ideális körülmányek esetén, a térnek vannak olyan régiói, amelyben egy Csillaghajó a normálisnál jóval nagyobb sebességet is elérhet. Ezeket a területeket "szubtér-sztrádának" hívják. Ezek több csillagrendszer által közrefogott hatalmas területek, vagy éppen vékony folyosók lehetnek, amelyekben a fénynél több ezerszer gyorsabban lehet haladni.

Egy szubtér-sztráda hatása, hogy megváltoztatja az adott szubtéri fokozathoz tartozó sebességet akár a többszörösére; ezt a szorzót Cochrane-értéknek nevezik, és nagyban függ az adott régiótól. Nem sokkal Cochrane első szubtéri repülése után az SS Valiant egy szubtér-sztráda segítségével eljutott egészen a Galaxis széléig, ami normál szubtéri sebességen sok-sok évig tartana. Egy ilyen sztráda legdrámaibb példája, az ami a Nimbus III és a Galaxis magja között létezik. 2287-ben az Enterprise-A 7-es fokozaton utazott, ami alatt 22.000 fényév távolsáig jutott el 6.8 óra alatt - ez átlagosan 3.235 fényév óránként. Egy sztráda csak bizonyos ideig létezik; a Nimbus III-nál lévő már nem is létezik, ezért nem sikerült használnia a USS Voyagernek, hogy visszatérjen a Galaxis másik végéből.

Egy sztrádát nagyon nehéz megtalálni és feltérképezni - a Csillagflotta mindig nagy hangsúlyt fektetett az ilyen küldetésekre. A Voyager a feljett asztrometrikus érzékelők segítségével próbálkozott felderíteni ezeket. Az érzékelők segítségével olyan régiókat kerestek, ahol a Cochrane-érték egy kicsivel magasabb, mint onnan néhány ezer fényévnyire; ezzel a legénységnek 5 évet sikerült lefaragnia utazási idejéből.

A felfedezése óta a szubtér-sztráda döntő tényező lett a Föderáció és más nagyhatalmak terjeszkedésében. 
 

Szubtér-zátonyok

Míg egyes területeken akár a normális sebesség több ezerszeresével is lehet haladni, addig vannak olyan területek is, ahol csak ezen sebesség töredékével. Pédául a Xendi Sabu-rendszer körül a szubtéri sebességek majdnem a felére csökkennek - a Cochrane-érték 0,55. Ezeket a területeket hívják szubtér-zátonyoknak. Jóval gyakoribbak, mint a szubtér-sztrádák, és nagyobb területet is foglalnak el. Zátonyokat számos jelenség okozhat - a Hekeras-átjáró a normál tér olyan régiója, amely egy nagy szubtér-zátonyon vezet keresztül, amit szokotlanul heves tetrion mezők okoznak. 
 

Szubtér-torlaszok

A szubtér-torlaszok minden térváltást megakadályoznak egy adott területen - a Cochrane fokozat 0. Ezek a területek szerencsére igen ritkák.

A tér egy másik dimenziója, amely a mi normális háromdimenziós világunkon kívül van. A szubtérben lehetséges a fénysebességnél is gyorsabb utazás, illetve adattovábbítás.

A Teremtést a Dr. Carol Marcus vezette csoport fejlesztette ki, lényege, hogy szubatomikus szinten úgy alakítja át az anyag molekuláris felépítését, hogy abból élet keletkezzen.

Dr. Marcus a projektet három lépésben kívánta megvalósítani. A tudóscsapat 2284-ben sikeresen elérte az első szintet. A második szakaszt egy élettelen bolygó föld alatti üregeiben tervezték végrehajtani; a kísérletre végül a Regula aszteroidát választották. Egy űrlaboratórium, a Regula I keringett a planetoid körül, és egy Csillagflotta mérnökcsapat tíz hónapot töltött azzal, hogy alagútat fúrjon a kísérletekhez. Egy év fejlesztés után a tudósok készen álltak a második szakasz teszteléséhez. Az eszköz kitűnően működött: egy nap alatt létrehozott egy több kilométer hosszú föld alatti barlangot, amelyben gyorsan kialakultak különböző egyszerűbb életformák, létrehozva ezzel egy teljes ökoszisztémát - a semmiből.

A Csillagflotta a U.S.S. Reliant-et bízta meg azzal, hogy találjon egy megfelelő bolygót a projekt harmadik szakasza számára. Dr. Marcus az eljárást már bolygó mértékben akarta kipróbálni, és megépített egy torpedószerű Teremtést, amit egy élettelen holdra lőttek volna ki. A robbanással egy láncreakció jön létre, amely gyorsan az egész felszínen végigsöpör, létrehozva ezzel egy élő bolygót a halott planétából, amely képes arra, hogy rajta bármilyen megszülető életformát fenntartson. Sajnos, a hatás "felülírná" a meglévő életet az új mátrixszal. Tudomásul véve ezen technológia fegyver jellegét, Dr. Marcus úgy döntött, hogy a teszt alatt még egy kis mikróbát sem szabad elpusztítani. A Reliant ezért egy teljesen élettelen bolygót indult keresni.

A Ceti Alpha V vizsgálata közben Khan Sing elrabolta a Reliantet. Khan tudomást szerzett a Teremtésről, és meg akarta kaparintani. Sikerült is neki, Kirk kapitány becsalta a Reliantet a Motarra csillagködbe a Regula közelében és megbénította.

Khan, hogy elpusztítsa Kirköt, felrobbantotta a Teremtés szerkezetet a csillagködben. Az eszköz minden korábbi elvárást felülmúlt; a csillagköd teljesen elpusztult és az ott lévő anyagból egy új bolygó jött létre. A barlanghoz hasonlóan itt is keletkezett élet.

A nem sokkal később a bolygóra érkező csapat felfedezte, hogy a bolygó regenerálta Spock kapitány testét is, aki a halála után egy kapszulában került a planétára. A Teremtés egy teljesen kifejlett ököszisztémát teremtett a bolygón.

A klingonok is tudomást szereztek az eszközről, és egy hajót is küldtek a bolygóhoz. A Ragadozómadár elpusztította a Grissomot, és elfogta a felderítő csapatot.

A vizsgálatok során kiderült, hogy nincs minden rendben a bolygóval. Dr. Marcus bevallotta, hogy protoanyagot is tett az eszközben, egy olyan instabil anyagot, amit tilos használni. E miatt a létrejött bolygó instabillá vált, és gyors ütemben öregedett. Kirknek sikerült kiszabadítania a tudósokat, és a felrobbantott Enterprise helyett a Ragadozómadárral szökött el.

Az utóbbi egy évszázadnyi kutatás ellenére, a Teremtés szerkezet sosem lett teljesen sikeres. Habár nem sikerült vele létrehozni egy teljesen stabil bolygót, igen nagy erejű fegyver maradt. Szerencsére a Föderáció sosem gondolt ilyen felhasználásra.

A térhajtómű a legelterjedtebb fénynél gyorsabb utazási eszköz az Alfa Kvadránsban. Az első térhajtóművet 2063-ban Zephram Cochrane készítette el. Ez még egy fúziós reaktort használt, hogy alacsony energiájú energiaplazma áramot hozzon létre. Az áramot kettéválasztotta, és egy pár szubtértekercsen vezette keresztül, hogy egy olyan mezőt hozzon létre a hajó körül, amelynek segítségével a fénynél is gyorsabban utazhat.
Az emberek hamarosan eladták a térhajtóművet más fajoknak is, így ez a technológia elég elterjedt lett a kvadránsban, több mint 2000 faj használta. A hajtóművek mai megvalósításai alapjában véve nem különböznek Cochrane eredeti rendszerétől; a hajók manapság általában anyag/antianyag reaktorokat használnak a fúziósak helyett, és a dilítium használata jóval fejlettebb energia rendszert tesz lehetővé. A hajtóműben szubtértekercsek száma és összetettsége is megnőtt.
A jövőben számos fejlesztés lehetséges. Egy évszázaddal az első próbálkozások után, a transztér-hajtómű még mindig a Föderáció tudományának egyik komoly kihívása. A kutatások másik ága a koaxiális reaktormagok kifejlesztése, amelyek segítségével nagyobb távolságokat tehetnek meg, és a csúszófolyam technológia, amellyel elméletben akár több száz fényévet is megtehetnek egy másodperc alatt. Megint egy másik kutatási ág az, hogy stabil mesterséges féregjáratokat hozzanak létre, és ezzel akár a térhajtóművekre már nem is lesz szükség.
 

Üzemanyag tárolása

Minden csillaghajón két különböző üzemanyag-tároló rendszer van; az anyagot tároló egység általában egy nagy üzemanyagtartály, amely nagy mennyiségű deutériumot tartalmaz - egy Galaxy osztályú hajón például 62.500 köbméter deutériumot tárolnak. A hajó ezen felül 12.500 tonna üzemanyagot hordoz, amely elegendő egy három éves küldetésre normál tér- és impulzus hajtómű használata mellett.
Az antianyagot kisebb tárolókban helyezik el; a standard csillaghajó antianyag-tárolója 100 köbméter üzemanyagot tárol - összesen 3000 köbmétert. A Galaxyken antihidrogént használnak, és ezt mágneses mezőkőn belül tárolják. Egy az antianyag-tárolót érintő rendszerhiba esetén, a tárolókat a hajóból ki lehet dobni.
 

Reakciós injektorok

Az üzemanyag a tárolókból a reakciós injektorokhoz kerül; ezeket arra tervezték, hogy folyamatosan továbbítsák az anyagot és az antianyagot a reaktormagba. Az anyag reakciós injektor (MRI) a mag tetején található; ez egy kúp alakú szerkezet 5.2 méteres átmérővel és 6.3 méteres magassággal. Az injektort megerősített szórású woznium karbmolibdenidből készítik. Lökéscsökkentő cilinderek kapcsolják a deutérium tartályhoz.
A Csillagflotta hajóknál az MRI számos egymásba ágyazott injektorból áll. Minden injektor két deutérium-sokszorosítót, üzemanyag kondíciónálót, fúziós előégetőt, mágneses csillapítóblokkot, gázkeverőt, fúvókafejet és összefüggő vezérlő hardvert tartalmaz. Más kialakítás is előfordulhat civil, illetve más fajok hajóin. Működéskor a deutérium bekerül a sokszorosítóba, amelyen keresztül eljut a kondíciónálókig, ahol lehűl. Ezzel a deutérium megszilárdul; mikroméretű golyók jönnek létre, amelyet egy mágneses fúziós rendszerrel előégetnek. Az üzemanyag a gázkeverőbe kerül, ahol eléri a 1.000.000 Kelvin-fokos hőmérsékletet is. Ezek után a fúvókafejek a gázáramot összpontosítják, és a reteszelő részbe küldik.
Az antianyag injektorok (ARI) a reaktormag alsó végén találhatóak. A kialakítása különbözik az MRI-től, mivel az antianyag jóval veszélyesebb. Az antianyagot mágnesesen védik meg attól, hogy bármilyen szerkezetbeli átalakulás jöjjön létre benne. Az ARI néhány vonatkozásában egyszerűbb szerkezet, és kevesebb mozgó részből áll. Ugyanazt a szerkezeti megoldásokat tartalmazza, mint az MRI, kibővítve a mágnesezett üzemanyagcsatornákkal. A rendszer 3 pulzáló antianyag gázszétválasztót tartalmaz. Ezek választják szét a bejövő antihidrogént kisebb csomagokra, és küldik tovább a reteszelő részbe. Mindegyik szétválasztó egy injektor fúvókához vezet, és mindegyik fúvóka kinyílását egy számítógép vezérli.
 

Mágneses reteszelők

A mágneses reteszelők alkotják a reaktormag nagy részét. Fizikai támogatást nyújtanak a reakciókamrának, az egész magot nyomás alatt tartják, és ezek vezetik az üzemanyagfolyamot a megfelelő részekbe.
Az anyagreteszelő általában hosszabb, mint az antianyag reteszelő, mivel az antianyagot könnyebb fókuszálni. A mágneses reteszelők két részből állnak; mindegyik rész számos feszülésgátlót, mágneses reteszelőtekercset, valamint vezérlő hardvert tartalmaz. A reteszelőtekercseknek több tucat aktív elemet kell tartalmaznia, és a fejlettebb kialakításoknál ezeket úgy állítják be, hogy a mágneses mezőt teljesen a reteszelőn belül tartsák. A Csillagflotta reaktormagjai általában egy külső réteget is tartalmaznak, amelyek átengedik a belső rétegekből kiszabaduló ártalmatlan fotonokat, ezzel fényes, sugárzó hatást hoznak létre. Ez lehetővé teszi, hogy vizuálisan is figyelemmel kísérhessék a magban lezajló reakciók aktivitását. Amint az üzemanyag elhagyja az injektor fúvókáit, a reteszelők összesűrítik, ami tetemesen megnöveli a sebességet. Ez biztosítja a megfelelő ütközési energiát és egyesülést a reakciókamrán belül.
 

Reakciókamra

A reakciókamra sok tekintetben a hajó "szíve". Elsődleges funkciója az anyag- és antianyagfolyam találkoztatása, és az ennek eredményeként létrejövő energia továbbítása az energiaátviteli vezetékek felé. Ez az egyszerűnek tűnő feladat valójában eléggé összetett, hiszen rengeteg különböző érzékelőre és más figyelő és vezérlő eszközre van szükség. A dilítium szabályozza a reakciót, és jóval nagyobb hatékonyságot és kimeneti energiát biztosít, amelyhez még összetettebb kialakításra van szükség. A manapság használt reakciókamrák alapjában véve megegyeznek az egy évszázaddal, vagy még korábban használtakkal.
 

Dilítium

A dilítium a kulcsszereplő az anyag/antianyag reaktorok kialakításánál. A lítiumot felváltó dilítiumot 2265 óta használják a Föderáció hajóin.
A dilítium fontossága a figyelemreméltó tulajdonságaiban figyelhető meg. Nagy frekvenciájú elektromágneses mezőben a dilítium teljesen ellenáll az antianyagnak. A mező dinamóhatása miatt a kristályrácsban lévő vasatomok lehetővé teszik, hogy az antianyag minden reakció nélkül áthaladjon rajta. A dilítiumot így a reakció közvetítésére használják, növelve ezzel a hatékonyságot. Mivel a természetes dilítium ritka, ezért a legtöbb csillaghajón szintetizálják.
 

Energiaátvitel

Az energiaátviteli vezetékek (PTC) természetükben hasonlítanak a reaktormag mágneses reteszelőihez, mivel ezeknél is nagy energiájú mágneses mezőket használnak, hogy az energetikus plazmát az egyik helyről a másikra továbbítsák.
A Föderáció csillaghajóin minden gondolához külön PTC vonal tartozik. Mivel a legtöbb csillaghajó két gondolával van felszerelve, a két PTC vonal szimmetrikusan van elrendezve. Ezek a hajtómű-szekcióból indulnak ki, és magukba a gondolákba jutnak el.
A rendszer kisebb változatait más eszközökbe való energia átviteléhez is használják, mint pl. a fézerek, pajzsok vagy éppen tudományos laborok.
 

Plazmainjektorok

Az energiaátviteli vezetékek végén találhatók a plazmainjektorok. Minden gondolában található ezekből egy, és az a feladatuk, hogy egy pontosan célzott plazmafolyamot jutassanak el a szubtértekercsek közepén keresztül.
Mivel a PTC csak kis pontossággal képes vezérelni a plazmafolyamot, a plazmainjektor rendszert gyakran úgy alakítják ki, hogy újrakondicionálják az üzemanyagfolyamot azért, hogy megszüntessék a turbulenciát, és biztosítsák a folyam átvezetését a szubtértekercseken keresztül. A legtöbb Csillagflotta hajón a PTC-ből származó plazmafolyamot kettéválasztják és örvényléstompítón vezetik keresztül, mielőtt még újrakevernék. 
 

Szubtértekercsek

Az üzemanyag végül a szubtértekercsekbe kerül. Ezek az eszközök nagy hasított toroidokból állnak, amelyek a gondolák tömegének legnagyobb részét képezik. A hatékonyság növelésének érdekében gyakran különböző anyagokból álló több rétegből készülnek; ez viszont jóval komplikáltabbá teszi a gyártásukat.
A szubtértekercsek többrétegű mezőt hoznak létre a hajó körül, ezzel biztosítva azokat a meghajtási erőket, amelyekkel egy csillaghajó a fénynél is gyorsabban képes haladni. A mező alakjának és méretének változtatása befolyásolja a sebességet, a gyorsulást és a hajó irányát.

TETRIONOK

A tetrionok szubatomikus részecskék amelyek csak a szubtérben létezhetnek. A tetrion sugárzás

ezeknek a részecskéknek a bombázása. Mivel ezek a részecskék a szubtér részei ha kilépnek a normál térbe destabilizálódnak és energikussá vállnak. A kikerülésüket a normáltérbe kiválthatják természetes és mesterséges okok is egyaránt. 

2369-ben tetrionokat érzékeltek az Enterprise-D fedélzetén az egyik raktérből. Ez annak a jele volt hogy idegen kények hatoltak be a hajóra a szubtérből.

2378-ban a Voyager szubtéri aknákra futott ez vezetett ahhoz hogy a hajót elborította a tetrionsugárzás így a legénységnek el kellett hagynia azt.

TETRIONREAKTOROK

Igen fejlett technológia amelyet csak kevés faj használ. Az is mutatja ennek a berendezésnek a fejlettségét hogy a Nacenek amely fajnak a tagja volt a gondviselő is ilyen reaktort használt. Hatalmas mennyiségű energiát képes termelni sokkal többet mint egy átlagos anyag-antianyag reaktor.

A transzporter valószínűleg az egyik legnagyobb fejlődés az emberi és tárgyi mozgatás történetében; 2205-ben fedezték fel, az eszköz segítségével egy bolygón zajló utazás idejét majdnem nullára lehet csökkenteni.

A transzporter alapműködési elvei viszonylag egyszerűek. A tárgyról létrehoz egy részletes letapogatást, lebontja a molekula-szerkezetét, aztán ezt a sugarat egy másik helyre küldi. A letapogatás során szerzett információ alapján építik újra a tárgyat a célállomáson.

A legtöbb egyszerű ötlethez hasonlóan, egy működő transzporter megépítése igen összetett. Egy standard transzporter 10 fő részből áll:

A transzporterdobogó az a hely, ahova a transzportálni kivánt tárgyat helyezik. Egy transzporterdobogó bármilyen méretű, ill. alakú lehet, bár a nagyobb dobogóknak jóval nagyobb energiaigényük van és ennek megfelelően kevésbé hatékony az állandó használatuk. A legtöbb dobogón 6 személy fér el.

A műveleti konzol az egész rendszer vezérlő egysége; a konzolokat általában egyetlen ember kezeli, ő felelős a vészhelyzetek megoldásáért, valamint a rutinszerű műveletek irányításáért.

A transzportervezérlő egy kitüntetett számítógép-rendszer, amely magát a transzportálási eljárást irányítja.

Az elsődleges energia-átalakító tekercsek közvetlenül a transzporterdobogó felett találhatók. Ezek a tekercsek hozzák létre a gyűrűs szigetelő sugarat, egy téridő mátrixot teremtve, amelyben a dematerializáló folyamat lezajlik. A tekercsek egy tárolómezőt is létrehoznak a tárgy körül, hogy megakadályozzák a szigetelő sugár bármiféle sérülését a transzportálási folyamat során. Ez fontos, mert a behatások komoly energiakisülést okozhatnak.

A fázisátvivő tekercsek a transzporterdobogó padlójában vannak. Ezek okozzák az aktuális dematerializációs/materializációs folyamatot. Ennek során a tárgyat alkotó szubatomikus részecskék közötti energiát felszakítja, ami maguknak az atomoknak a szétesését eredményezi.

A molekuláris leképező szkennerek a dobogó tetején vannak. Ez az eszköz tapogatja le a transzportálni kivánt tárgy kvantumfelbontását, meghatározva ezzel a tárgyban lévő minden részecske helyét és mozgását. Nagy tömegű rakományt molekuláris szinten is lehet szkennelni, ha nem életbevágó a tárgy pontos újraképezése. Az élő anyag pontos információkat igényel, egy olyan eljárást, ami megszegi a Heisenberg-féle határozatlansági elvet. Ezt a Heisenberg-kiegyenlítő rendszer teszi lehetővé, ami minden személyszállító transzporter molekuláris leképezőjében megtalálható. Minden transzporter négy garnitúrányi redundáns szkennerrel készül, ezáltal még három elvesztése esetén a negyedikel még működhet a rendszer. Ha két szkenner ugyanazt a hibát okozza, a transzportálási folyamatot a transzportervezérlő rendszer leállítja.

A mintatároló egy nagy szupravezető eszköz, általában közvetlenül a transzporter egység alatt található. Amikor a tárgy dematerializálódott, bekerül a mintatárolóba és itt függésben marad, amíg a rendszer kompenzálja a közte és célhely közötti relatív mozgást. A mintatárolókat számos különböző transzporter rendszer között meg lehet osztani, de egy transzporter egyszerre csak egy tárolót használhat. Vészhelyzetben a mintát anélkül a tárolóban lehet tartani, hogy elküldenék vagy dematerializálnák. Azonban néhány perc után a minta el kezd szétesni, és akár annyira megsérülhet, hogy a tárgyat már nem lehet visszahozni régi formájába.

A bioszűrő egy képfeldolgozó eszköz, ami analizálja a molekuláris leképező szkennerből bejövő adatokat, hogy kiszűrjön minden potenciálisan veszélyes organizmust, amely megfertőzte a tárgyat. A bioszűrő általában nem része a civil transzporter rendszereknek, de minden Csillagflotta transzporternél kötelező.

A sugárzósor a transzporter rendszernek a külső részére van felerősítve - űrhajó esetén a hajó burkolatára. A sor sugározza a tényleges anyagáramot a célhoz vagy a céltól. A sugárzósor tartalmazza a fázisátvivő mátrixot és az elsődleges energiátalakító tekercseket. Néhány transzporternél a sugárzósor egy nagy hatótávolságú molekuláris leképező szkennerekből álló klasztert is tarlamaz; ezzel a rendszer nagyobb távolságban lévő célpontokat is be tud mérni, és el tud sugározni mindenféle külső segítség nélkül. A legtöbb transzporter rendszer nem tartalmaz nagy hatótávolságú leképezőt; ezek a rendszerek csak egy másik transzporterbe, illetve transzporterből sugározhatnak.

A célzószkennerek redundáns érzékelők csoportja, ezek határozzák meg a célállomás pontos helyét a transzporter egységhez képest. A célzószkennerek a célpont helyzetének környezeti körülményeit is meghatározzák. Habár kitüntetett célzószkennerek minden transzportációs folyamat részéként ideálisak lennének, a gyakorlatban minden kellő hatótávolságú és pontosságú érzékelőeszköz megadhatja a szükséges információt annyi idő alatt, ami kompatibilis a transzportervezérlő információs protokolljaival. Ráadásul, ha a transzportálás fix relatív helyek között - pl. bolygón belüli utazás esetén - történik, akkor a célzó információkra nincs is szükség.

A transzporter precíz működése leginkább a rendszer felszereltségének szintjétől függ. A Csillagflotta transzporterei általában a legfejlettebbek a Föderációban, mivel szélesebb körű feladatokra és változatosabb körülmények között használják, mint a civil modelleket. Egy tipikus Csillagflotta transzportációs művelet a következőkből áll:

A felsugárzás magába foglalja a sugárzósor használatát, mivel az elsődleges energiaátalakító tekercsek sugározzák a tárgyat a távoli helyről, ahol nincs transzporter rendszer.

A helytől helyig folyó transzportálás hagyományos felsugárzási folyamat követését, míg a tárgy a mintatárolóba nem kerül; a tárgy aztán a másodlagos mintatárolóba kerül, majd egy másik sugárzósorba, mielőtt az új helyre sugároznák. Ez az eljárás alapvetően két transzportációs eljárást von össze, ezáltal a transzportálási alanyt az egyik helyről a másikra lehet sugározni, anélkül, hogy a hajón materializálódna. Ez az eljárás elkerülendő, mivel duplájára növeli az energiafogyasztást és a rendszer forrásigényét.

Mint említettük, a mintatárolót arra használják, hogy a tárgyat stázisban tartsák. Ezek a minták néhány perc után elkezdenek szétesni, bár egy speciálisan módosított transzporter a mintatárolóban lévő alanyt 75 évig volt képes tárolni.

Habár a transzporter rendszereket arra tervezték, hogy egy tárgyat sugározzanak át egy másik helyre, lehetséges a Csillagflotta transzporter biztonsági rendszerének felülírása, ezzel egy tárgyat egy szélesebb területen szét is szórhatnak. Ezt a rematerializáció során a gyűrűs szigetelő sugár felszámolásával érik el, megakadályozva ezzel, hogy a tárgy az eredeti hivatkozási mátrixa alapján formát öltsön. Ezt az eljárást például veszélyes szállítmányok - bomba vagy más fegyver - hatástalanításánál használják; gyakran előforul, hogy a tárgyat az űrban materializálják.

A térváltás közeli sebességen történő transzportálást a szigetelő sugár frekvenciájának óvatós váltásával valósítják meg. Ez igen kényelmetlen érzés a használóknak, és igen veszélyes is.

A térváltás alatti transzportálást a fentihez hasonlóan érhetik el; ez csak akkor hatékony, ha a cél és a kiindulás ugyanazzal a sebességgel halad. Az eltérő szubtéri sebességen utazó helyek között transzportálás során a minta integritása nagy mértékben sérülne - ez halálos az élőlények számára.

A transzportálás négy fő lépésből áll:

• A cél bemérése és a koordináták rögzítése: a célkoordináták beprogramozása, távolság és relatív mozgás érzékelése, a környezeti tényezők megerősítése, és a diagnosztikai műveletek.

• Dematerializálás, és energiává alakítás: molekuláris leképező szkennerek hozzák létre a valós idejű kvantum-felbontás mintaképét az energiává alakítás alatt, és a fázisátviő tekercsek átalakítják a tárgyat egy folyamatos anyagárammá.

• Mintatárolók Doppler kompenzációja: az anyagáramot egy mintatárolóban tartják, a Doppler-eltolódás ellensúlyozására.

• Anyagáram átvitele: az indulástól a tárgy eljut a transzportálás helyére az egyik sugárzósoron keresztül.

•